Arthur, a britek királya hősökhöz méltó halált halt. Utolsó csatájában, melyet a trónbitorló Mordred ellen vívott, százezer lovag esett el a csatamezőn. Csupán két lovagja, Sir Lucan és Sir Bedivere társaságában maradt a síkon, mikor megpillantotta a hullahegyek között fáradtan a kardjára támaszkodó bitorlót. Arthurnak felforrt a vére, és bár az álmaiban előbukkanó előjelek óva intették attól, hogy aznap vállalja a küzdelmet, lándzsáját megragadva ellenségére vetette magát. Az amúgy is kiváló harcos erejét megsokszorozta dühe, iszonyatos döfésének semmi sem állhatott ellen, a lándzsa teljesen keresztülhatolt ellenfele testén.
De Mordred sem volt mindennapi lovag, halálos sebe ellenére folytatta a küzdelmet. Tovább tört előre, miközben a fegyver egyre messzebbre csúszott ki a hátából, és végül elérte Arthurt, hogy borzalmas vágást mérjen sisakjára. Bár ez felemésztette minden erejét, és most már holtan rogyott össze, az ő csapása is súlyosnak bizonyult, és rövidesen a király ereje is fogyni kezdett.
Sir Lucan és Sir Bedivere egy közeli kápolnába támogatta királyát, és itt a csatában korábban súlyos sebesülést szerzett Lucan is kiszenvedett, így csak egy hű lovagja maradt a sebesült hősnek. Erre az egyre pedig nagy szükség volt, mert Arthur előtt állt még egy feladat: becses kardját, a sok csatában győztes Excaliburt kellett visszajuttatnia eredeti tulajdonosához, a Tó Hölgyéhez. Megparancsolta hát Bedivere-nek, hogy fogja a fegyvert, menjen el vele a legközelebbi vízpartra, és hajítsa be messze a vízbe. Ám a lovag, bármilyen hű is volt urához, képtelen volt végrehajtani a parancsot. Úgy érezte, hogy egy ilyen értékes holmit nem szabad csak úgy elvesztegetni, így hát elrejtette egy fa alatt, és visszatérve Arthurhoz azt jelentette, hogy teljesítette az utasítást.
De mikor a király kérdésére azt felelte, hogy a fegyvert a vízbe dobva csak szelet és hullámokat látott, Arthur rájött, hogy vitéze nem mondott igazat. Még szigorúbban ráparancsolt, de Bedivere még mindig nem volt képes megválni a kardtól. Mikor Arthur megint kikérdezte, ismét fény derült a gyengeségére. A parancs harmadszori elismétlése után már tudta, hogy nem állhat ellen, és valóban a vízbe vetette Excaliburt. Mielőtt a kard a vizet érte volna, egy kar nyúlt ki a tóból, és elkapta a markolatát, háromszor megforgatta, és alámerült vele.
Bedivere most már be tudott számolni az eseményekről, és a király elhitte, hogy teljesült a kívánsága. Ezután a lovag lecipelte urát a partra, ahol már egy kisméretű bárka várakozott, gyönyörű nemes hölgyekkel a fedélzetén. Arthurt felsegítették a hajócskára, ahol a hölgyek a gondjaikba vették. Utolsó szavaival elbúcsúzott a vitéztől, közölte vele, hogy Avalonba megy, ahol sebei majd begyógyulnak. Ezzel a bárka útra kelt, és Arthurról többé soha senki nem hallott.
Arthur és az Excalibur története az egész nyugati kultúrkör közös kincse. A lovagkor idején szerte Európában ismertté vált, számos irodalmi feldolgozása született és születik mind a mai napig. A történetet mindig britanniai kelta eredetűnek tartották, ennélfogva igen meglepőnek bizonyult, hogy a huszadik századi kutatások ázsiai párhuzamára bukkantak. Egy kis kaukázusi népcsoport, az oszét ugyanis rendelkezik egy számos vonásában feltűnő hasonlóságot mutató hősmondával. Arthur Batraz nevű oszét megfelelője szintén egy mágikus tulajdonságokkal rendelkező asszonytól, egy prófétanőtől kapta bűvös kardját. A beteg hős halálát közeledni érezve a tenger partjára viteti magát kísérőivel. Itt azzal a kívánsággal áll elő, hogy vessék fegyverét a vízbe.
Ám a feladattal megbízottak pontosan úgy járnak el, mint Sir Bedivere: a kardot elrejtik, Batraznak pedig azt mondják, hogy végrehajtották utasítását. Ő persze rájön a csalásra, és megismétli parancsát, de embereinek most sincs szíve megválni a fegyvertől. Harmadjára végül megteszik, amit kíván, és mikor a kard a vízbe ér, a tenger színe vérvörösre vált, és viharos lesz a felszíne. Ezek után viszont Batraz halálának ugyanúgy nem vagyunk tanúi, mint Arthurénak, bár ő nem vízre száll, hanem az égbe megy fel. Mindezek következtében érdekes megvilágításba kerül az Excalibur (más néven Caliburnus) amúgy megmagyarázatlan neve: nem merész a feltételezés, hogy a valaha a Kaukázusban élt kovácsokkal, a kalibokkal áll kapcsolatban.
A varázserejű kard mellett van az Arthur-mondakörnek egy másik sokat emlegetett mágikus tárgya: a Szent Grál. Hogy tulajdonképpen mi is ez, azon kívül, hogy egy kehely, tulajdonképpen nem tudjuk, szerepe a történetben nehezen értelmezhető. Azonban felbukkan Batraz legendáiban is egy csodás ivócsésze, a Nartyamonga, melyből csak a legbátrabb és legkiválóbb harcosok ihatnak. Ennek a szerepe azonban nem olyan megfoghatatlan, mint a Grálé, az arany ivócsészék ősrégi időktől fogva uralkodói jelvénynek számítanak Ázsia pusztaságain.
A két történet közötti hasonlóságot még rejtélyesebbé teszi a színtereik közötti hatalmas távolság. A Kaukázus vidéke és Britannia között az ókor és középkor időszakában semminemű rendszeres kapcsolat nem létezett. Ám rendszeres és közvetlen kapcsolat híján is kialakult a történelem folyamán egy pillanat, mikor mégiscsak létrejött egy lehetőség arra, hogy a motívum hosszú utat megtéve Ázsiából Britanniába vándorolhasson. A hatalmas Római Birodalom ugyanis egy időben összekötötte a két terület népességét.
Az i. sz. II. században az eurázsiai sztyeppe legnyugatibb peremvidékét, a magyar Nagyalföldet az óiráni szarmata nép jazig törzsei lakták. A jazigok hosszú ellenségeskedésbe keveredtek a Duna túlsó partját megszállva tartó rómaiakkal, akik 175-ben komoly győzelmet arattak fölöttük. A legyőzötteket egyebek közt arra is kötelezték, hogy segédcsapatokkal szolgáljanak Róma seregei számára. A ravasz rómaiak az 5000 nehézfegyverzetű jazig lovas számára a birodalom legelérhetetlenebb vidékét jelölték ki szolgálati helyül: Britannia északi határvidékét, Hadrianus fala környékét. Ezeknek a távolba szakadt katonáknak nem maradt lehetősége idejük leszolgáltával visszatérni hazájukba, így kénytelenek voltak itt megtelepedni. További közvetett bizonyíték az Arthur-mondakörrel való kapcsolatukra az, hogy a jazigok talpig pikkelyes páncélba öltözve, lóháton harcoltak, ami meglehetősen hasonló képet mutat egy páncélba öltözött lovagéval. Településeik egész a római uralom végéig fennmaradtak, az V. század végéig. A római kultúrához kötődő és szász hódítók ellen küzdő Arthur nevet viselő britanniai vezér felbukkanása pontosan erre az időszakra esik. Félig mitikus személyébe ilyesformán jazig mitológiai elemek is beleötvöződhettek, sőt, az sem kizárt – bár nem is bizonyítható – hogy maga is jazig származású volt.
A kis kaukázusi oszét nép pedig egy valaha volt hatalmas pusztai nomád nép, az alán közvetlen leszármazottja. Az alán a jazigokhoz hasonlóan szintén az óiráni eredetű szarmata népek családjába tartozott, ami azt jelenti, hogy az oszétoknak és a jazigoknak kellett bizonyos közös kulturális múlttal rendelkeznie. Valójában két, a földgolyó távoli pontjaira sodródott rokon nemzetről van szó, és ez a fenti feltevés egy újabb alátámasztásául szolgál.
Bár szintén csak közvetett bizonyíték, de szintén az elmélet mellett szól az, hogy az Arthur birtokában levő bűvös eszköz éppen egy kard. A sztyeppei népek körében – legyenek akár török, akár mongol, akár iráni eredetűek – a kard kultikus tisztelettel övezett tárgynak számított. Ilyenformán talán az is lehetséges, hogy Arthur Excaliburja és az Attila birtokában levő Isten kardja közelebbi rokon, mint sejteni lehetett volna.